.

   Egy esős vasárnapi napra ébredtek Attila és az édesapja.

Attiláék háza egyszerű volt, egy tágas szoba és egy kisebb – Attila szobája - a konyEgy esős vasárnapi napra ébredtek Attila és az édesapja.

Attiláék háza egyszerű volt, egy tágas szoba és egy kisebb – Attila szobája - a konyha és a fürdőszaba mind egy hosszú folyosóról nyílott. A konyhában ülve beszélgettek, éppen befejezték a közös reggelijüket. Ez is ritka alkalom – hogy együtt reggeliztek – egy pohár tej, két fél szelet vajas kenyér, és néhány szelet párizsi volt a menü.

-“Apa, meghalt Gazsi bácsi.” – kezdte Attila a társalgást fájdalmas hangon.

-“Tudom fiam, és sajnálom, igazán sajnálom, jó ember volt az öreg.” - próbált mosolyt erőltetni magára, de nem sikerült valami jól.

-“Tudod kisfiam az élet ilyen, az élet nem áll meg, - magyarázta a fiú felé fordulva – élünk, aztán egyszer meghalunk, és végleg megsemmisülünk.

-“Minden emberre ez vár, ez a nagy természet törvénye.” – tette hozzá halkan.

-“De apa – kérdezte Attila hitetlenkedve – hová megyünk, ha meghalunk, nem az angyalokhoz?”

-“Á...- értem” – nézett fiára – én ...én nem is tudom kisfiam – szabadkozott hirtelen az apa -  azt hiszem sajnos nem, nincsenek angyalok meg ilyesmik, én még soha nem láttam egyet sem.” – nézett a fiúra cinkosan.

-“De apa – türelmetlenkedett Attila – akkor mi lesz velünk?”

-“Nem tudom fiam, az élet megy tovább...”- fejezte be hűvösen.

Attila maga elé bámult és nem tudta elképzelni, hogy a halállal mindennek vége, hogy vagyunk élünk és meghalunk, azután pedig nincs semmi, és teljesen “kitörlődünk” mindenhonnan.

Ketten voltak otthon, már megszokták, hogy “anya” nincs velük, - mindketten így szólították Attila édesanyját – az utóbbi 3 évben sokkal több napot töltött kórházban, mint otthon. Kövér esőcseppek gördültek le az áttetsző ablakon, szürke látóhatár derengett a hosszú utca végén, ahol a busz járt. Hűvös, lehangoló nap volt ez, valami terjengett a levegőben, mert a gyermek megborzongott egy pillanatra. -“Gyere fiam, megyünk anyához, nagyon rosszul van.” – mondta kimérten a férfi, hangjában a tehetetlenség és a szomorúság elegye tükröződött. Szótlanul lépegettek a kora őszi esőben apja és fia, mintha tudták volna, hogy ez lesz az utolsó látogatás napja.

Cseppek dobogtak a nagy fekete esernyő tetején, vészjóslóan hullottak alá a járdára, Attila figyelte őket elképzelte, hogy apját és őt egy láthatatlan burok veszi körül az ernyő alatt.

Ez a burok megvédi őket minden fájdalomtól, és gonoszságtól, eltereli előlük a rossz embereket és elrepíti a családot egy olyan helyre, ahol nincs több megaláztatás, szomorúság csak öröm és jókedv. Boldog embereket látott, akik rámosolyogtak, és felé nyújtották kezüket, nem tudta mit jelent ez és ekkor édesanyja képe derengett fel előtte. Vidáman mosolygott, Attilának úgy tűnt már nem is beteg, olyan szép volt és olyan vidám...aztán eltűntek a képek szétpattantak, mint szivárványos szappanbuborékok, s nyomukban nem maradt más csak szomorúság. Megérkeztek a kórházba.  Sietve húzta össze a gyermek édesapja az esernyőt, vizes cipőjüket sem törölték le, úgy lépkedtek a jól ismert kórterem felé, ahol anya feküdt. Attila orrát megcsapta a jellegzetes “kórház” illat ezzel nehezen tudott “megbarátkozni”, de most csak az anyja érdekelte.

Lassan kezdett kibontakozni a fiú szemei előtt az ágy, mikor megpillantotta édesanyját, szíve elszorult.

Elgyötört sápadt asszonyt pillantott meg az ágyon fekve, szemei üvegesen a semmibe révedtek, lassan nehézkesen vette a levegőt, mint aki fuldoklik. Egykor gyönyörű barna haja most csapzottan tekergőzött tarkója alatt, verítékben úszva tapadtak tincsei vékony arcára.  Kezei élettelenül hevertek mellette, már nem mozdultak, csak mellkasa mozgott még kicsit mikor beáramlott a levegő sípoló tüdejébe.

-“Anya...itt vagyok.” – súgta a gyermek édesanyja füléhez hajolva.

Nem jött válasz, csak a semmibe révedő tekintet nézett vissza a fiúra, az asszony már nem tudott beszélni.

Attila apja leroskadt az egyik kisszékre, és maga elé bámulva fájdalomtól meggyötört arccal nézte tehetetlen feleségét.

Eszébe jutottak a boldog pillanatok, mikor még gondtalanul együtt volt a család, ködbevesző homályos képként jelent meg, ami lassan foszlott szerte a gondolatok útvesztőjében.

Szinte karnyújtásnyira érezte magától ezt a képet, de képtelen volt megragadni, elillant még mielőtt kezét megmozdíthatta volna, amint az égi tünemény, lassan köddé vált...

-“Anya, mikor jössz haza hozzánk? Ha jobban leszel, akkor hazaviszlek jó?” – súgta ismét fülébe anyjának a fiú, de nyomában ismét csak csend járt, és az édesanyja utolsó leheletének zaja.

-“Gyere ide fiam, - fogta meg kezét a fiúnak az apa – neki már nem fáj semmi.”- mondta halkan és észrevétlenül könnycsepp jelent meg szeme sarkában.

Attila apja kicsit őszülő típus volt, a 40 – es éveiben járó ember vékony testalkatú szikár ember látszatát keltette.

Megviselték az utolsó hónapok terhei, arcán mély barázdákat húzott a szomorúság, és a keserűség.

Nem tudta megmenteni feleségét a haláltól, képtelen lett volna kifizetni az új vesét – ha lett volna – de nem volt.

Most fájó szívvel eszmélt rá, hogy nemcsak Attila, hanem ő is árván maradt, a család, ami maga a szeretet, többé nem ugyanazt jelenti számukra, mint eddig.

Így maradtak ott apa és fia, mindketten tudták, hogy valami véget ért, valami megszakadt bennük, mélyen legbelül a szívük legtitkosabb zugából anya elvitt egy darabot magával.

Ebben a pillanatban így voltak ők egy család, Apa Fia, és Anya, aki éppen elaludt az ágyon, mert hosszú és fájdalmas betegségébe belefáradt. Attila rápillantott még édesanyjára, és felidézte képzeletében mosolygó alakját, de most e szép képnek keserűség járt a nyomában, s ő nem értette mit jelent a halál. A halál e gyermek számára most megtört édesanyját idézte, látta, de nem értette meg. Nem fogta fel, hogy holnap már nem jönnek apjával látogatni, valahol mélyen a szívében tudta, de nem hitte el. Látta halálos ágyán szeretett édesanyját, maroknyi szívében némaság honolt, s egy ajtó örökre bezárult. A fiú mindezt látta és nem értette ezt a világot.

Csönd lett körülöttük, semmi nem mozdult, csak egymás kezét fogva könnyeztek Apa és Fia így búcsúztak el Anyától, aki hosszú szenvedés után elhagyta őket, de hátrahagyott valamit, egy gyermeket.

Azért halt meg, hogy ő élhessen...

ha és a fürdőszaba mind egy hosszú folyosóról nyílott. A konyhában ülve beszélgettek, éppen befejezték a közös reggelijüket. Ez is ritka alkalom – hogy együtt reggeliztek – egy pohár tej, két fél szelet vajas kenyér, és néhány szelet párizsi volt a menü.

-“Apa, meghalt Gazsi bácsi.” – kezdte Attila a társalgást fájdalmas hangon.

-“Tudom fiam, és sajnálom, igazán sajnálom, jó ember volt az öreg.” - próbált mosolyt erőltetni magára, de nem sikerült valami jól.

-“Tudod kisfiam az élet ilyen, az élet nem áll meg, - magyarázta a fiú felé fordulva – élünk, aztán egyszer meghalunk, és végleg megsemmisülünk.

-“Minden emberre ez vár, ez a nagy természet törvénye.” – tette hozzá halkan.

-“De apa – kérdezte Attila hitetlenkedve – hová megyünk, ha meghalunk, nem az angyalokhoz?”

-“Á...- értem” – nézett fiára – én ...én nem is tudom kisfiam – szabadkozott hirtelen az apa -  azt hiszem sajnos nem, nincsenek angyalok meg ilyesmik, én még soha nem láttam egyet sem.” – nézett a fiúra cinkosan.

-“De apa – türelmetlenkedett Attila – akkor mi lesz velünk?”

-“Nem tudom fiam, az élet megy tovább...”- fejezte be hűvösen.

Attila maga elé bámult és nem tudta elképzelni, hogy a halállal mindennek vége, hogy vagyunk élünk és meghalunk, azután pedig nincs semmi, és teljesen “kitörlődünk” mindenhonnan.

Ketten voltak otthon, már megszokták, hogy “anya” nincs velük, - mindketten így szólították Attila édesanyját – az utóbbi 3 évben sokkal több napot töltött kórházban, mint otthon. Kövér esőcseppek gördültek le az áttetsző ablakon, szürke látóhatár derengett a hosszú utca végén, ahol a busz járt. Hűvös, lehangoló nap volt ez, valami terjengett a levegőben, mert a gyermek megborzongott egy pillanatra. -“Gyere fiam, megyünk anyához, nagyon rosszul van.” – mondta kimérten a férfi, hangjában a tehetetlenség és a szomorúság elegye tükröződött. Szótlanul lépegettek a kora őszi esőben apja és fia, mintha tudták volna, hogy ez lesz az utolsó látogatás napja.

Cseppek dobogtak a nagy fekete esernyő tetején, vészjóslóan hullottak alá a járdára, Attila figyelte őket elképzelte, hogy apját és őt egy láthatatlan burok veszi körül az ernyő alatt.

Ez a burok megvédi őket minden fájdalomtól, és gonoszságtól, eltereli előlük a rossz embereket és elrepíti a családot egy olyan helyre, ahol nincs több megaláztatás, szomorúság csak öröm és jókedv. Boldog embereket látott, akik rámosolyogtak, és felé nyújtották kezüket, nem tudta mit jelent ez és ekkor édesanyja képe derengett fel előtte. Vidáman mosolygott, Attilának úgy tűnt már nem is beteg, olyan szép volt és olyan vidám...aztán eltűntek a képek szétpattantak, mint szivárványos szappanbuborékok, s nyomukban nem maradt más csak szomorúság. Megérkeztek a kórházba.  Sietve húzta össze a gyermek édesapja az esernyőt, vizes cipőjüket sem törölték le, úgy lépkedtek a jól ismert kórterem felé, ahol anya feküdt. Attila orrát megcsapta a jellegzetes “kórház” illat ezzel nehezen tudott “megbarátkozni”, de most csak az anyja érdekelte.

Lassan kezdett kibontakozni a fiú szemei előtt az ágy, mikor megpillantotta édesanyját, szíve elszorult.

Elgyötört sápadt asszonyt pillantott meg az ágyon fekve, szemei üvegesen a semmibe révedtek, lassan nehézkesen vette a levegőt, mint aki fuldoklik. Egykor gyönyörű barna haja most csapzottan tekergőzött tarkója alatt, verítékben úszva tapadtak tincsei vékony arcára.  Kezei élettelenül hevertek mellette, már nem mozdultak, csak mellkasa mozgott még kicsit mikor beáramlott a levegő sípoló tüdejébe.

-“Anya...itt vagyok.” – súgta a gyermek édesanyja füléhez hajolva.

Nem jött válasz, csak a semmibe révedő tekintet nézett vissza a fiúra, az asszony már nem tudott beszélni.

Attila apja leroskadt az egyik kisszékre, és maga elé bámulva fájdalomtól meggyötört arccal nézte tehetetlen feleségét.

Eszébe jutottak a boldog pillanatok, mikor még gondtalanul együtt volt a család, ködbevesző homályos képként jelent meg, ami lassan foszlott szerte a gondolatok útvesztőjében.

Szinte karnyújtásnyira érezte magától ezt a képet, de képtelen volt megragadni, elillant még mielőtt kezét megmozdíthatta volna, amint az égi tünemény, lassan köddé vált...

-“Anya, mikor jössz haza hozzánk? Ha jobban leszel, akkor hazaviszlek jó?” – súgta ismét fülébe anyjának a fiú, de nyomában ismét csak csend járt, és az édesanyja utolsó leheletének zaja.

-“Gyere ide fiam, - fogta meg kezét a fiúnak az apa – neki már nem fáj semmi.”- mondta halkan és észrevétlenül könnycsepp jelent meg szeme sarkában.

Attila apja kicsit őszülő típus volt, a 40 – es éveiben járó ember vékony testalkatú szikár ember látszatát keltette.

Megviselték az utolsó hónapok terhei, arcán mély barázdákat húzott a szomorúság, és a keserűség.

Nem tudta megmenteni feleségét a haláltól, képtelen lett volna kifizetni az új vesét – ha lett volna – de nem volt.

Most fájó szívvel eszmélt rá, hogy nemcsak Attila, hanem ő is árván maradt, a család, ami maga a szeretet, többé nem ugyanazt jelenti számukra, mint eddig.

Így maradtak ott apa és fia, mindketten tudták, hogy valami véget ért, valami megszakadt bennük, mélyen legbelül a szívük legtitkosabb zugából anya elvitt egy darabot magával.

Ebben a pillanatban így voltak ők egy család, Apa Fia, és Anya, aki éppen elaludt az ágyon, mert hosszú és fájdalmas betegségébe belefáradt. Attila rápillantott még édesanyjára, és felidézte képzeletében mosolygó alakját, de most e szép képnek keserűség járt a nyomában, s ő nem értette mit jelent a halál. A halál e gyermek számára most megtört édesanyját idézte, látta, de nem értette meg. Nem fogta fel, hogy holnap már nem jönnek apjával látogatni, valahol mélyen a szívében tudta, de nem hitte el. Látta halálos ágyán szeretett édesanyját, maroknyi szívében némaság honolt, s egy ajtó örökre bezárult. A fiú mindezt látta és nem értette ezt a világot.

Csönd lett körülöttük, semmi nem mozdult, csak egymás kezét fogva könnyeztek Apa és Fia így búcsúztak el Anyától, aki hosszú szenvedés után elhagyta őket, de hátrahagyott valamit, egy gyermeket.

Azért

1978 szeptember 10.

   Egy esős vasárnapi napra ébredtek Attila és az édesapja.

Attiláék háza egyszerű volt, egy tágas szoba és egy kisebb – Attila szobája - a konyha és a fürdőszaba mind egy hosszú folyosóról nyílott. A konyhában ülve beszélgettek, éppen befejezték a közös reggelijüket. Ez is ritka alkalom – hogy együtt reggeliztek – egy pohár tej, két fél szelet vajas kenyér, és néhány szelet párizsi volt a menü.

-“Apa, meghalt Gazsi bácsi.” – kezdte Attila a társalgást fájdalmas hangon.

-“Tudom fiam, és sajnálom, igazán sajnálom, jó ember volt az öreg.” - próbált mosolyt erőltetni magára, de nem sikerült valami jól.

-“Tudod kisfiam az élet ilyen, az élet nem áll meg, - magyarázta a fiú felé fordulva – élünk, aztán egyszer meghalunk, és végleg megsemmisülünk.

-“Minden emberre ez vár, ez a nagy természet törvénye.” – tette hozzá halkan.

-“De apa – kérdezte Attila hitetlenkedve – hová megyünk, ha meghalunk, nem az angyalokhoz?”

-“Á...- értem” – nézett fiára – én ...én nem is tudom kisfiam – szabadkozott hirtelen az apa -  azt hiszem sajnos nem, nincsenek angyalok meg ilyesmik, én még soha nem láttam egyet sem.” – nézett a fiúra cinkosan.

-“De apa – türelmetlenkedett Attila – akkor mi lesz velünk?”

-“Nem tudom fiam, az élet megy tovább...”- fejezte be hűvösen.

Attila maga elé bámult és nem tudta elképzelni, hogy a halállal mindennek vége, hogy vagyunk élünk és meghalunk, azután pedig nincs semmi, és teljesen “kitörlődünk” mindenhonnan.

Ketten voltak otthon, már megszokták, hogy “anya” nincs velük, - mindketten így szólították Attila édesanyját – az utóbbi 3 évben sokkal több napot töltött kórházban, mint otthon. Kövér esőcseppek gördültek le az áttetsző ablakon, szürke látóhatár derengett a hosszú utca végén, ahol a busz járt. Hűvös, lehangoló nap volt ez, valami terjengett a levegőben, mert a gyermek megborzongott egy pillanatra. -“Gyere fiam, megyünk anyához, nagyon rosszul van.” – mondta kimérten a férfi, hangjában a tehetetlenség és a szomorúság elegye tükröződött. Szótlanul lépegettek a kora őszi esőben apja és fia, mintha tudták volna, hogy ez lesz az utolsó látogatás napja.

Cseppek dobogtak a nagy fekete esernyő tetején, vészjóslóan hullottak alá a járdára, Attila figyelte őket elképzelte, hogy apját és őt egy láthatatlan burok veszi körül az ernyő alatt.

Ez a burok megvédi őket minden fájdalomtól, és gonoszságtól, eltereli előlük a rossz embereket és elrepíti a családot egy olyan helyre, ahol nincs több megaláztatás, szomorúság csak öröm és jókedv. Boldog embereket látott, akik rámosolyogtak, és felé nyújtották kezüket, nem tudta mit jelent ez és ekkor édesanyja képe derengett fel előtte. Vidáman mosolygott, Attilának úgy tűnt már nem is beteg, olyan szép volt és olyan vidám...aztán eltűntek a képek szétpattantak, mint szivárványos szappanbuborékok, s nyomukban nem maradt más csak szomorúság. Megérkeztek a kórházba.  Sietve húzta össze a gyermek édesapja az esernyőt, vizes cipőjüket sem törölték le, úgy lépkedtek a jól ismert kórterem felé, ahol anya feküdt. Attila orrát megcsapta a jellegzetes “kórház” illat ezzel nehezen tudott “megbarátkozni”, de most csak az anyja érdekelte.

Lassan kezdett kibontakozni a fiú szemei előtt az ágy, mikor megpillantotta édesanyját, szíve elszorult.

Elgyötört sápadt asszonyt pillantott meg az ágyon fekve, szemei üvegesen a semmibe révedtek, lassan nehézkesen vette a levegőt, mint aki fuldoklik. Egykor gyönyörű barna haja most csapzottan tekergőzött tarkója alatt, verítékben úszva tapadtak tincsei vékony arcára.  Kezei élettelenül hevertek mellette, már nem mozdultak, csak mellkasa mozgott még kicsit mikor beáramlott a levegő sípoló tüdejébe.

-“Anya...itt vagyok.” – súgta a gyermek édesanyja füléhez hajolva.

Nem jött válasz, csak a semmibe révedő tekintet nézett vissza a fiúra, az asszony már nem tudott beszélni.

Attila apja leroskadt az egyik kisszékre, és maga elé bámulva fájdalomtól meggyötört arccal nézte tehetetlen feleségét.

Eszébe jutottak a boldog pillanatok, mikor még gondtalanul együtt volt a család, ködbevesző homályos képként jelent meg, ami lassan foszlott szerte a gondolatok útvesztőjében.

Szinte karnyújtásnyira érezte magától ezt a képet, de képtelen volt megragadni, elillant még mielőtt kezét megmozdíthatta volna, amint az égi tünemény, lassan köddé vált...

-“Anya, mikor jössz haza hozzánk? Ha jobban leszel, akkor hazaviszlek jó?” – súgta ismét fülébe anyjának a fiú, de nyomában ismét csak csend járt, és az édesanyja utolsó leheletének zaja.

-“Gyere ide fiam, - fogta meg kezét a fiúnak az apa – neki már nem fáj semmi.”- mondta halkan és észrevétlenül könnycsepp jelent meg szeme sarkában.

Attila apja kicsit őszülő típus volt, a 40 – es éveiben járó ember vékony testalkatú szikár ember látszatát keltette.

Megviselték az utolsó hónapok terhei, arcán mély barázdákat húzott a szomorúság, és a keserűség.

Nem tudta megmenteni feleségét a haláltól, képtelen lett volna kifizetni az új vesét – ha lett volna – de nem volt.

Most fájó szívvel eszmélt rá, hogy nemcsak Attila, hanem ő is árván maradt, a család, ami maga a szeretet, többé nem ugyanazt jelenti számukra, mint eddig.

Így maradtak ott apa és fia, mindketten tudták, hogy valami véget ért, valami megszakadt bennük, mélyen legbelül a szívük legtitkosabb zugából anya elvitt egy darabot magával.

Ebben a pillanatban így voltak ők egy család, Apa Fia, és Anya, aki éppen elaludt az ágyon, mert hosszú és fájdalmas betegségébe belefáradt. Attila rápillantott még édesanyjára, és felidézte képzeletében mosolygó alakját, de most e szép képnek keserűség járt a nyomában, s ő nem értette mit jelent a halál. A halál e gyermek számára most megtört édesanyját idézte, látta, de nem értette meg. Nem fogta fel, hogy holnap már nem jönnek apjával látogatni, valahol mélyen a szívében tudta, de nem hitte el. Látta halálos ágyán szeretett édesanyját, maroknyi szívében némaság honolt, s egy ajtó örökre bezárult. A fiú mindezt látta és nem értette ezt a világot.

Csönd lett körülöttük, semmi nem mozdult, csak egymás kezét fogva könnyeztek Apa és Fia így búcsúztak el Anyától, aki hosszú szenvedés után elhagyta őket, de hátrahagyott valamit, egy gyermeket.

Azért halt meg, hogy ő élhessen...

1978 szeptember 10.

   Egy esős vasárnapi napra ébredtek Attila és az édesapja.

Attiláék háza egyszerű volt, egy tágas szoba és egy kisebb – Attila szobája - a konyha és a fürdőszaba mind egy hosszú folyosóról nyílott. A konyhában ülve beszélgettek, éppen befejezték a közös reggelijüket. Ez is ritka alkalom – hogy együtt reggeliztek – egy pohár tej, két fél szelet vajas kenyér, és néhány szelet párizsi volt a menü.

-“Apa, meghalt Gazsi bácsi.” – kezdte Attila a társalgást fájdalmas hangon.

-“Tudom fiam, és sajnálom, igazán sajnálom, jó ember volt az öreg.” - próbált mosolyt erőltetni magára, de nem sikerült valami jól.

-“Tudod kisfiam az élet ilyen, az élet nem áll meg, - magyarázta a fiú felé fordulva – élünk, aztán egyszer meghalunk, és végleg megsemmisülünk.

-“Minden emberre ez vár, ez a nagy természet törvénye.” – tette hozzá halkan.

-“De apa – kérdezte Attila hitetlenkedve – hová megyünk, ha meghalunk, nem az angyalokhoz?”

-“Á...- értem” – nézett fiára – én ...én nem is tudom kisfiam – szabadkozott hirtelen az apa -  azt hiszem sajnos nem, nincsenek angyalok meg ilyesmik, én még soha nem láttam egyet sem.” – nézett a fiúra cinkosan.

-“De apa – türelmetlenkedett Attila – akkor mi lesz velünk?”

-“Nem tudom fiam, az élet megy tovább...”- fejezte be hűvösen.

Attila maga elé bámult és nem tudta elképzelni, hogy a halállal mindennek vége, hogy vagyunk élünk és meghalunk, azután pedig nincs semmi, és teljesen “kitörlődünk” mindenhonnan.

Ketten voltak otthon, már megszokták, hogy “anya” nincs velük, - mindketten így szólították Attila édesanyját – az utóbbi 3 évben sokkal több napot töltött kórházban, mint otthon. Kövér esőcseppek gördültek le az áttetsző ablakon, szürke látóhatár derengett a hosszú utca végén, ahol a busz járt. Hűvös, lehangoló nap volt ez, valami terjengett a levegőben, mert a gyermek megborzongott egy pillanatra. -“Gyere fiam, megyünk anyához, nagyon rosszul van.” – mondta kimérten a férfi, hangjában a tehetetlenség és a szomorúság elegye tükröződött. Szótlanul lépegettek a kora őszi esőben apja és fia, mintha tudták volna, hogy ez lesz az utolsó látogatás napja.

Cseppek dobogtak a nagy fekete esernyő tetején, vészjóslóan hullottak alá a járdára, Attila figyelte őket elképzelte, hogy apját és őt egy láthatatlan burok veszi körül az ernyő alatt.

Ez a burok megvédi őket minden fájdalomtól, és gonoszságtól, eltereli előlük a rossz embereket és elrepíti a családot egy olyan helyre, ahol nincs több megaláztatás, szomorúság csak öröm és jókedv. Boldog embereket látott, akik rámosolyogtak, és felé nyújtották kezüket, nem tudta mit jelent ez és ekkor édesanyja képe derengett fel előtte. Vidáman mosolygott, Attilának úgy tűnt már nem is beteg, olyan szép volt és olyan vidám...aztán eltűntek a képek szétpattantak, mint szivárványos szappanbuborékok, s nyomukban nem maradt más csak szomorúság. Megérkeztek a kórházba.  Sietve húzta össze a gyermek édesapja az esernyőt, vizes cipőjüket sem törölték le, úgy lépkedtek a jól ismert kórterem felé, ahol anya feküdt. Attila orrát megcsapta a jellegzetes “kórház” illat ezzel nehezen tudott “megbarátkozni”, de most csak az anyja érdekelte.

Lassan kezdett kibontakozni a fiú szemei előtt az ágy, mikor megpillantotta édesanyját, szíve elszorult.

Elgyötört sápadt asszonyt pillantott meg az ágyon fekve, szemei üvegesen a semmibe révedtek, lassan nehézkesen vette a levegőt, mint aki fuldoklik. Egykor gyönyörű barna haja most csapzottan tekergőzött tarkója alatt, verítékben úszva tapadtak tincsei vékony arcára.  Kezei élettelenül hevertek mellette, már nem mozdultak, csak mellkasa mozgott még kicsit mikor beáramlott a levegő sípoló tüdejébe.

-“Anya...itt vagyok.” – súgta a gyermek édesanyja füléhez hajolva.

Nem jött válasz, csak a semmibe révedő tekintet nézett vissza a fiúra, az asszony már nem tudott beszélni.

Attila apja leroskadt az egyik kisszékre, és maga elé bámulva fájdalomtól meggyötört arccal nézte tehetetlen feleségét.

Eszébe jutottak a boldog pillanatok, mikor még gondtalanul együtt volt a család, ködbevesző homályos képként jelent meg, ami lassan foszlott szerte a gondolatok útvesztőjében.

Szinte karnyújtásnyira érezte magától ezt a képet, de képtelen volt megragadni, elillant még mielőtt kezét megmozdíthatta volna, amint az égi tünemény, lassan köddé vált...

-“Anya, mikor jössz haza hozzánk? Ha jobban leszel, akkor hazaviszlek jó?” – súgta ismét fülébe anyjának a fiú, de nyomában ismét csak csend járt, és az édesanyja utolsó leheletének zaja.

-“Gyere ide fiam, - fogta meg kezét a fiúnak az apa – neki már nem fáj semmi.”- mondta halkan és észrevétlenül könnycsepp jelent meg szeme sarkában.

Attila apja kicsit őszülő típus volt, a 40 – es éveiben járó ember vékony testalkatú szikár ember látszatát keltette.

Megviselték az utolsó hónapok terhei, arcán mély barázdákat húzott a szomorúság, és a keserűség.

Nem tudta megmenteni feleségét a haláltól, képtelen lett volna kifizetni az új vesét – ha lett volna – de nem volt.

Most fájó szívvel eszmélt rá, hogy nemcsak Attila, hanem ő is árván maradt, a család, ami maga a szeretet, többé nem ugyanazt jelenti számukra, mint eddig.

Így maradtak ott apa és fia, mindketten tudták, hogy valami véget ért, valami megszakadt bennük, mélyen legbelül a szívük legtitkosabb zugából anya elvitt egy darabot magával.

Ebben a pillanatban így voltak ők egy család, Apa Fia, és Anya, aki éppen elaludt az ágyon, mert hosszú és fájdalmas betegségébe belefáradt. Attila rápillantott még édesanyjára, és felidézte képzeletében mosolygó alakját, de most e szép képnek keserűség járt a nyomában, s ő nem értette mit jelent a halál. A halál e gyermek számára most megtört édesanyját idézte, látta, de nem értette meg. Nem fogta fel, hogy holnap már nem jönnek apjával látogatni, valahol mélyen a szívében tudta, de nem hitte el. Látta halálos ágyán szeretett édesanyját, maroknyi szívében némaság honolt, s egy ajtó örökre bezárult. A fiú mindezt látta és nem értette ezt a világot.

Csönd lett körülöttük, semmi nem mozdult, csak egymás kezét fogva könnyeztek Apa és Fia így búcsúztak el Anyától, aki hosszú szenvedés után elhagyta őket, de hátrahagyot 

halt meg, hogy ő élhessen...