A TEMETŐBEN

Zúgva döcögött apa és fiával a jóformán üres autóbusz, egy kettes ülésen ültek, egymás mellett.

Az ég felé kémlelt a nyolc éves Attila, szemeit tágra nyitotta, orrát hozzányomta a busz ablakához.

Nagy barna szemeivel a felhőket kémlelte, s csodálkozva szólította meg apját:

-“Apa, nézd! Ott fent, olyan mintha egy hatalmas korona lenne az a nagy felhő!”

A férfi, aki a harmincas éveinek derekán járt, gyerekes könnyedséggel fordult az ablak felé, és izgatottan válaszolt fiának:

-“Igen, Igen! Látom kisfiam, nézd amott jobbra meg olyan, mintha egy ember arca rajzolódna ki!”

Ekkor az apa, sietősen előrébb ült egy sorral, egy olyan ülésre, ahonnan tisztán láthatta az eget.

Fia ott maradt a helyén, így éppen egymás mögé kerültek, s mindketten felfelé bámultak.

-“Apa, mindjárt odaúszik az a nagy korona a fejhez, és akkor lesz ott egy nagy király!” – emelte fel hangját játékosan kuncogva Attila.

-“Tényleg igen, látom!” – bíztatta az apja.

-“Nézd ott meg egy nagy csizma van, még a sarkantyúját is látom!” – figyelmeztette apa Attilát, és balra mutatott.

-“Mi az a sarkantyú?” – kérdezte a gyermek csodálkozva.

-“Hát az egy vas csillag, ami a sarkantyús csizmákon szokott lenni.” – jött a válasz.

-“Minek az a sarkantyú a csizmára?” – kíváncsiskodott tovább a fiú.

-“Mert régen az olyan emberek, akik lovakon jártak, ezzel a sarkantyúval “sarkantyúzták” meg a lovaikat, hogy gyorsan szaladjon velük.” – magyarázta a férfi a gyermek nyelvén.

-“Hogyan kell sarkantyúzni?” – nézett a gyermek apjára kissé furcsán.

-“Hát tudod kisfiam – bizonytalankodott az apa – azokat a vas csillagokat oda csapkodták a lovak oldalához a csizmájukkal.”

Ekkor elgondolkodott a fiú, majd nemsokára együtt érző arccal fordult apjához.

-“De apa, az nem fájt a lovaknak?”

Az apa kénytelen kedvetlen csak ennyit válaszolt:

-“De igen, kisfiam, az fájt a lovaknak.”

Attila ekkor lassan visszafordult az ablakhoz, már nem kémlelte az eget, majd később csak ennyit mondott:

-“Nem akarok olyan csizmát magamnak.”

Közben a busz elérte a megállót, ahol a kis család le szeretett volna szállni.

Az apa hirtelen felkapta a fejét révedezéséből, és sietősen elindult az ajtóhoz.

-“Gyere Attila, itt kell leszállnunk.” - intett a fiúnak – majd egy mozdulattal megnyomta a leszállásjelző gombot.

Lassan lépegettek a Mindszenti Temető felé, ahol már több mint egy éve eltemették anyát.

Attila erre az eseményre igazából azért emlékszik, mert mikor a pap énekelni kezdett a koporsónál, szívszaggató sírást hallott minden felől.

Kik a családhoz tartoztak ekkorra érték el fájdalmuk csúcspontját, a gyermek azonban nem igazán értette ezt, csak azt tudta, édesanyját elteszik a föld alá abban a barna színű fadobozban.

Azóta eltelt egy esztendő, és a fiú sokszor kereste édesanyját.

Titokban várt rá, nem szólt senkinek, még apjának sem, szentül hitte, hogy egy napon eljön hozzá.

Sokszor, mikor hűvös hajnalokon a sötét előszobában botorkálva leskelődött kifelé a lakás kijárati ajtaján lévő kis ablakon, reménykedve kémlelte a szürkén derengő udvart...

...De azóta nem látta őt.

Ilyenkor mindig reményt vesztve bújt vissza kihűlt ágyába és még sokáig nem jött álom a szemére.

Most hűvös szél csapdosott a két ember arcába, elsárgult levelek záporoztak a fák lombjai közül.

A természet éppen “elmúlóban” volt, rendesen benne jártak már az őszben, arcpirító hideg jelezte a közelgő tél eljövetelét.

A fiúnál nem sokkal magasabb kis termetű ember megpróbált együtt lépdelni fiával, kezét szorosan fogta, miközben áthaladtak az utca másik oldalára, éppen a temető bejárata felé.

Néhány embert láttak csak itt, az erőtelen őszi nap sugarai küszködve próbáltak áthatolni a sötétszürke felhőkön, melyek, mint fojtogató porfelhő ölelték körbe a látóhatárt. Beléptek a temető kapuján.

A fiú úgy lépkedett a rájuk meredő nehéz sírkövek között, mint aki pontosan tudja: mindegyik alatt emberek nyugszanak végső álomban.

Aztán lassan megérkeztek anya sírjához.

Egyszerű nyughely előtt álltak meg, csak egy feketére mázolt szögelt fakereszt, kis táblával jelezte minden halandónak, ki nyugszik ott.

Körben szürke betonszegély, - melyen gyertyát lehetett égetni – középen a földben, kis rózsabokor, mit apa ültetett anyának, életében ezt a virágot szerette a legjobban.

Megálltak a sírnál.

Mikor apa ránézett a keresztre szíve elnehezült, képek kezdtek megjelenni tudatában.

Megéltek néhány boldog órát, annak idején, mikor anya még velük volt...azután minden megváltozott.

-“Ó Anya! – gondolkodott a férfi – Te aztán értettél ahhoz, hogyan kell összetartani a családot. A születésnapok, a névnapok, és...igen leginkább a karácsony...

A karácsonyok gyönyörűek voltak, ahogy felöltöztetted a fát, az angyalka szinte énekelt a kezeidben.

-“Ó Anya...olyan volt ez, mint egy varázslat...”

Ekkor a fiú ügyetlenül nadrágja zsebébe nyúlt majd ezt mondta apjának:

-“Apa, nézd, hoztam anyának valamit.”

Vékony ujjai között két elgörbült fehér faggyúgyertyát szorongatott, majd szépen lerakta őket a sír betonszegélyére.

-“Meggyújthatom?” – nézett ezután reménykedve apjára.

-“Persze kisfiam, meggyújthatod, de azért segíthetek ugye?” – vette elő apa a gyufát.

Remegő kezekkel gyújtották meg a két kis gyertyát, lángjuk épp, hogy csak pislákolt az enyhén ringatózó szélben.

-“Apa, anya már soha nem jön haza többet ugye?” – kérdezte utána a fiú felpillantva.

A férfi igazából nem tudta mit válaszoljon erre, fiára nézett és tudta nem hazudhat neki.

-“Nem kisfiam, nem jön többé haza.” – mondta hangsúly nélkül.

Ekkor a fiú a sír felé fordult és lehorgasztott fejjel kezeit zsebretette.

A férfi most megint messze járt a temetőtől, ábrándjaiban fülledt forró nyári napot látott, azt a néhány boldog órát, mikor a család éppen a Mályi – tónál töltötte pihenőjét.

Több mint négy éve ennek, képzeletében az akkori délibáb remegő tüneménye lejtett táncot, mi a tó látóhatárán csusszant bele a zöld habokba.

Vibráló, csoportokban röpködő apró bogarak jelentek meg lehunyt szemei előtt, melyek az augusztusi hőségben a part menti víz felett tanyáztak.

Égette a tűző nap a partot. A kis család, anya, apa és Attila ott ültek nem messze a víztől egy tágas pokrócon, fejük felett hűsítve vetítette árnyékát egy nagy kerek napernyő. Lágyan ölelte át a gyászoló ember boldog emlékeit szárnyaló képzelete, mely most olyan valóságosan vetítette képeit szemei elé, hogy egy pillanatra valóban hitt benne: újra ott van.

Majális vidám hangjai visszhangoztak az ábrándozó férfi fülében, arrébb, a part menti vízben gyerekek játszottak, kik gumimatracon csücsülve pocsolták egymás nyakába a nagy zöld tó hűsítő vizét. Forró nyár lehelte bódító illat terjengett a levegőben, s merre csak a szem ellátott szikrázott a fény.

A négy éves Attila, most mezítláb szaladgált a part forró homokjában, mérhetetlen boldogság sugárzott a gyermek gondtalan arcáról, élete egyik legszebb napját töltötte itt.

Arrébb, a mélyvíz felé, zöldre mázolt keskeny mólók végein, pózoló horgászok múlatták az időt, miközben arra vártak, hogy gondosan előkészített horgaikra méretes zsákmány akadjon.

A tóban fürdőző, pocsoló felnőttek úszkáltak, a kis öbölben, mely néhány száz méterre volt, még úszóversenyt is rendeztek.

Anya – ott ült apával az ernyő védelmet adó árnyéka alatt – most gyermekét kémlelve szendvicseket kent, hogy a család elkölthesse szegényes és egyszerű, uzsonnáját.

-“Attila! – szólította anya a gyermeket – gyere kisfiam, készen vannak a szendvicsek!”

Anya ekkor 27 éves volt és csodaszép. Hosszú sötét haja lazán omlott le vállain, keskeny derekát csiklandozva csapongott a nyári szellőben. Nőies vonalai kecsesen lejtettek így, ahogy ott ült a pokrócon, gyöngéd simogatása mindig levette a lábáról mind a két férfit, kikkel együtt élt: apát és Attilát is. Barna szemeiből életvidámság tükröződött, bár ekkor már évek óta betegeskedett.

Állapota csak ezután kezdett rohamosan romlani.

-“Anya! – kiáltott a gyermek – Nézd, mit tudok!”

Ekkor Attila gyors rohanásba kezdett a parton, a langyos sekélyvízben. Kis talpai alól kövér vízcseppek csapódtak fel a szélrózsa minden irányába, s a gyermek nevetve egyre csak szaporázta lépteit.

Hirtelen megbotlott, és nagy csattanással hasalt el a hűs sekélyvízben, még az arca is víz alá merült egy pillanatra.

Megijedve emelte ki fejét, haját lesimította a víz, arcáról vastag cseppekben hullott vissza a tóba.

Apa és anya meglepődött arcot vágtak, majd mikor látták, hogy nincs baj, hangosan felnevettek.

Erre a fiú is nevetni kezdett és sietve elindult szülei felé.

-“Ez igen! – szólt anya – te ilyet is tudsz?” – nevetett gondtalanul.

-“Igen – nevetett Attila is felhőtlenül – Ügyes vagyok ugye?” – kérdezte gyorsan.

-“Igen, nagyon ügyes vagy, de most gyere, itt a szendvicsed.” – nyújtotta a fiú felé a karéjt, mikor megérkezett a pokróchoz. A gyermek ekkor lehuppant a pokrócra, és mohó falatozásba kezdett. Az asszony ránézett férjére és szerelmes mosolyával fűszerezve csak ennyit mondott neki: “szeretlek apa”.

...Azután hirtelen megint a temetőben találta magát a férfi. Arcát újra csípni kezdte a novemberi szellő, mint lelketlen parazita, úgy kúszott be kabátja ujjain a dermesztő hideg. Nem akart ott lenni. Visszavágyott a tóhoz, ám a novemberi szél hirtelen rádöbbentette a kegyetlen valóságra, mely álnok kígyóként fojtogatta. Kisfia még mindig ott állt előtte, kitudja mi járt a fejében, szótlanul hallgatott, gondolatai messze kalandoztak.

Egy téli este képei rajzolódtak ki ártatlan emlékeinek tárházából, mikor édesanyja forró fürdő után, saját ágyába fektette. Látta a kisszobát, ahol játszani, meg aludni szokott, a képeket a falon, miket anya rajzolt neki, és a mesekönyvet, miből gyakran olvasott. A kisszoba – képzeletében – megint megtelt szeretettel, olyannal, mit csak az anyák tudnak varázsolni gyermekeiknek. Újra látta a meghitt estéket, mikor anya még élt, és álomba ringató angyali hangjával kísérte Attilát a mesék birodalmába, ahová minden éjszaka ellátogatott boldog álmaiban. A mesekönyv...igen.