Határozottan emlékezett még a címére is: “A ház elköltözött”. Attila nagyon szerette ezt a megfakult régi könyvet, ráncosodó címlapján egy ósdi öreg ház árválkodott, aminek tűzfalára egy kedves arcocskát rajzoltak. Lába és keze is volt ennek a furcsa házikónak, s Attila mindig mikor erre a képre nézett, az volt az érzése, hogy valahová siet ez a ház. Sokszor elmélázott és azt gondolta, ott ül a házikó egyik ablakában, és vidáman integet szüleinek, amint a házikó magával viszi őt...

-“Már nagyfiú vagy – hajolt hozzá anya – saját ágyad van, milyen jót lehet ezen aludni...” – mosolygott bíztatóan az akkor négyéves Attilára.

-“Anya, - szólt a fiú – tudod mit akarok kérdezni?”

-“Nem tudom kisfiam, kérdezd csak meg.” – pillantott kíváncsian gyermekére.

-“Azt, hogy... az a bácsi, akit azon a képen láttam, tudod, azon a nagy könyvön, ő ki?” – nézett kíváncsi tekintettel Attila.

-“Tudod... – bizonytalankodott anya – azt a bácsit úgy hívják, hogy Jézus.”

A gyermek, töprengő arcot vágott, mintha nem lenne biztos abban, amit mondani szeretne.

Azután anyjára pillantott:

-“Anya, ő Isten ugye?”

-“Igen kisfiam, azt hiszem ő Isten.”

Attila megint gondolkodóba esett:

-“De anya, Isten a felhőben lakik nem?”

-“Igen, ott lakik, de tudod Isten, mindenütt ott van.” – mondta anya miközben gyengéden végigsimította a gyermek piros arcát.

-“De anya, Isten hogy szállt fel a felhőbe?” – kérdezte Attila kíváncsian.

Anya ekkor kissé gondterhelt arcot vágott, nem tudta mit feleljen fiának erre a váratlan kérdésére.

-“Tudod – kezdte végül – Ő nem szállt fel oda, ő mindig is ott lakott.”

A gyermek ekkor gondolkodni kezdett. Kis idő múlva arca aggódóan elkomorodott. Anyjára nézett és hangja elcsuklott, ahogy ezt mondta:

-“Anya, akkor Isten le fog esni onnan és meghal...” – Szemei könnybe lábadtak kis kezét anyja felé nyújtotta.

-“Anya, Isten meg fog halni, lehet, hogy már le is esett...” – szorította meg kezét anyjának.

A gyermek arcán hullámzott az aggódás, nagy krokodil könnyei utat törtek kispárnája felé, ahogy beszélt anyjához.

-“Anya, nem akarom, hogy Isten meghaljon...” – hangja tele lett bánattal.

Az asszony megilletődve szorította meg kisfia kezét, forró homlokát megsimogatta:

-“Ne félj kisfiam, Isten nem hal meg, csak az emberek halnak meg, csak az emberek.” – nyugtatta a gyermeket gyengéden.

-“Csak az emberek?” – kérdezte a gyermek enyhe bizakodással hangjában.

-“Igen, csak az emberek, és Isten velük lesz akkor is.”

-“Akkor felszállunk Istenhez a felhőbe?” – kérdezte Attila kíváncsian, könnyei kezdtek felszáradni arcáról.

-“Igen, felszállunk.” – jelentette ki anya mosolyogva.

-“Anya, te is felszállsz, ha meghalsz?” – nézett a gyermek vegyes érzelmekkel anyjára.

Anya elgondolkodott kicsit a kérdésen, szemei messze révedtek, Attilának úgy tűnt egy örökké valóság rejtelmeibe pillantott.

Azután szeretettel odahajolt egyetlen fiához és ezt súgta fülébe:

-“Én mindig veled leszek kisfiam, örökre veled leszek, ne sírj, anya mindig ott lesz, ha hívod...”

Lassan halványulni kezdett a szoba, ködbevesző sziluettje a semmibe távolodott.

A kis asztali lámpa fénye kialudt, - Attila ki most a sírnál állt – szívét mardosó fájdalommal nézett utána. Szerette volna megérinteni ezt a képet és soha el nem engedni, de az mintha csak tudta volna, sietve köddé vált. – “Anya, a házikóm, tudod, az én házikóm, csak azt akartam kérdezni, hogy...- már nem tudta befejezni a kérdést.

Csak az utolsó mondat visszhangzott szüntelen fülében, mit édesanyja ígért neki. Most úgy érezte szeretett anyja nem tudta fogadalmát megtartani. Bár nem neheztelt rá, képzeletében sokszor látta őt, vidáman, boldogan.

Szótlanul álltak a hideg sírkövek között, fejükre megannyi csapongó sárga levél hullott, mint a réti perje, miután felégették a mezők végtelenét. Barátságtalanul csipkézte hajukat a novemberi szél, az ősz ezernyi színével leplezte a temető szürke hangulatát.

Csend honolt körülöttük, messzebb néhány ácsorgó szótlan ember kimért mozdulatokkal igazgatta hozzátartozója sírján a virágokat. Mikor a fiú szétnézett látta, hogy számtalan sírkő tetejéről, kőből faragott Jézusok tekintenek le a nyughelyekre, hideg, fájdalmas arccal néztek a betonsírok fedelére. Néhol kőgalambok is voltak, de a fiú most úgy érezte mindezek csupán halovány utánzatai a fájdalom ábrázolásának, melyek nem nyújtanak vigaszt az élőknek. Élettelen rideg faragványok voltak ezek a szemében, melyek álszent külsejükkel némán bámultak a néhai élők földi maradványainak hideg betontömbjeire. A fiú nem szeretett a temetőbe járni, mert érezte azt a mélységes fájdalmat, ami ezen a helyen évek alatt összegyűlt. Még pislákoltak a gyertyák, miket nemrégen gyújtottak, erőtelen ingadozó lángjuk táncolt a dermesztő szélben. Hálátlan vesztőhelyé vált ez a két embernek, a szeretett asszony vesztőhelyévé, mely most néma szürke kőhalomként bámult rájuk. Ennyi, mindössze ennyi maradt anyából a látható világban, de emléke, mely élénken élt bennük, melegen ölelte körül a két reményét vesztett lelket.

A fájdalom, mely örökre tanyát vert szívükben, kegyetlen kovácsolta össze őket, mindketten tudták: soha semmi nem lesz már olyan, mint régen volt. Apa megfogta Attila kezét, pillantásából tudta a gyermek, hogy indulniuk kell. Lassan, némán lépkedtek a fagyos sírok között, talpuk alatt ropogott a halott avar, a férfi úgy érezte mérföldes csizma is kevés lenne, hogy túllépjenek ezen a fájdalmas világon.

Borzongatón csapkodott a szél, sárga falevelek táncoltak a látóhatáron, üres lett a temető. Olyanok voltak így, mint két gyermek, akik nem értik a világot, mintha nem is ebbe a világba tartoznának. Ez a hely kivetette őket magából, fájó emlékeket vésve gondolataikba. Egyetlen szó nélkül lépkedtek a kijárat felé, a sírnál nem hagytak semmit, az emlékeiket magukkal vitték. Csupán két sápadt pislákoló, könnyezve elenyésző gyertya jelezte, hogy valaki emlékezett valakire. A szél egymaga maradt a hideg kövek között, élőt nem talált, zúgva lengte be a holtak néma birodalmát.

Bátortalanul közeledő alakok kezdtek kibontakozni a leszálló ködfátyol leple alól, a temető bejárata felől.

Attila két embert pillantott meg, egy hosszú hajú, hat - nyolc év körüli kislányt és egy középkorú férfit, aki a kezét fogta. Ahogy elhaladtak mellettük, Attila hallotta, hogy beszélnek egymáshoz:

-“Apa – fordult a kislány a férfihez – anya nem szeret itt lakni ugye?”

-“Anya nem lakik itt kislányom, nem lakik itt...” – hangzott a válasz szürkén.

-“Akkor most hol lakik anya?” – kérdezett ismét a kislány.

A férfi csak néhány másodperc múlva válaszolt, hangja megtört és szomorú volt. Attila a szélbevesző hangokból csupán egyetlen mondatot értett meg:

-...“Anya már otthon van kicsim,...Isten mellett, otthon...”

Attila ekkor tőle szokatlan mozdulattal szívére tette sápadt kezét, s a Teremtőnek e szent – ámde kegyetlen – pillanatában felnőtté vált...

Felnőtté lett e gyermek, egyetlen másodperc alatt, szíve elszorult a fájdalomtól, mert csak most értette meg igazán mit jelent a halál.

Szótlanul lépdelt édesapja mellett, aki semmit sem vett észre az egészből. A férfi gondolatai megint elmenekültek e kopár vidékről, valahová messzire, nagyon messzire...

Attila nem mondott semmit, gondolatai nem csapongtak, csak némán követte apját. Most először életében megismerte az élet keserű, hálátlan oldalát. Szemeit lehunyva gondolt a régmúlt boldogság néhány elillant pillanatára, könnyei mázsás súllyal gördültek le meggyötört gyermeki arcán...már nem bánta...de  tudta:

...Élete nyolc éve alatt, még soha nem fájt neki ennyire a valóság...

...Azután szótlanul, kézen fogva sétált bele a két elgyötört ember a szürke köd sejtelmes rejtekébe, alakjuk lassan halványult el benne, mintha csak abban lelnék megsebzett szívük végső boldogságát... 

Vajon ki dönti el, ki mikor nő fel, ki mikor válik gondtalan gyermekből keserű felnőtté?...Mert nem akkor növünk fel, mikor szeretnek, ölelnek, hanem mikor először hagynak magunkra bennünket...

Ó Istenem...erőt kértem tőled, és nehézségeket, keserűséget adtál, kitartást és bölcsességet kértem,...elvetted kit legjobban szerettem e világon...

Nem lehetnék ma az, akivé lettem, és nem válhatnék majdan azzá, akivé leszek, ha ezeket az ajándékokat nem kapom meg Tőled...

Imáim meghallgatásra találtak.

(A szerző)

Nos azthiszem a fenti oldalakon keresztül sikerült érzékeltetnem, vajon miért is tulajdonítok kivételes jelentőséget a halálközeli állapotoknak. Biztos vagyok abban, hogy ebben az országban nem csupán én éltem meg hasonló dolgokat, hanem rajtam kívül még sokan mások is.

A fenti rész, tulajdonképpen egy vallomás, amely röviden elmeséli az életem egy kis darabkáját, bár a jövőmet tekintve, egy rendkívül meghatározó epizódját jeleníti meg.

Haladjunk tovább, és vizsgáljuk meg, vajon valójában mit is jelentenek a halálközeli élmények. Ezt úgy értem, sok olyan kérdést kaptam az elmúlt években, ami azt fejtegeti, hogy akik - átélték a halálközeli élményt - valójában mégsem haltak meg, akkor valójában mit éltek át? Sőt, olyan véleményekkel is találkoztam, melyek azt taglalták, milyen folyamatok zajlanak le az agyban, miközben beáll a klinikai halál állapota.

Egy alkalommal a közelmúltban olyan véleményt is hallottam, mikor egy orvos állította: -“A halálközeli élmény, nem más, mint spontán, az agy oxigén ellátásának hiánya miatt bekövetkezett elmebaj.”

Nos, az alábbiakban kötelességemnek érzem részletesebben is taglalni, miért nem tekinthetjük a halálközeli élményt „elmebetegségnek, vagy elmebajnak.”